10. évforduló története

A semmi határán

A nap töredezett képe. Csak jön és megy.

Fagyos ujjak nyúlnak ki a sisakom előtt. A pilótafülke repedése, ahol a maradék levegő is kiszivárog, kristályként ragyog.

A nap újfent a látómezőbe úszik, ahogy űrhajóm közömbösen forog bele a semmibe. Nem tehetek semmit, csak nézem... nézem és meghalok.

Az emberiség utolsó emlékképei egy elhaló tűz utolsó szikráiként jelennek meg. A fények lassan kialszanak.

A Sibelon flotta tovább nyomul. Minden oldalról közelítve nyomják agyon az emberiség utolsó védvonalait. Feltartóztathatatlanul tartanak céljuk, a Föld felé. A világ tarka színei hamarosan történelemmé válnak.

Elönt a reménytelenség. A tettünk valódi szörnyűsége fojtogat. Felébresztettük a sárkányt, és az otthonunkba hívtuk. Hagytuk, hogy tüzet okádjon, elporlassza embereinket, tönkretegye otthonunkat. Sem megérteni, sem felfogni nem tudom azt, ami történt.

Valóban ez lenne a vég? Nem halhatok meg itt, tehetetlenül nézve az emberiség pusztulását. Tétlenül ülve!

Tombolva verem a vezérlőpultot, de ez csak megerősíti, hogy a mesterséges intelligencia kimúlt. Talán a Sibelon rakéta utólökése, vagy a nehézcirkáló erős ágyútüze végzett vele. De nem is érdekes. Nincs többé.

Szemeim végigpásztázzák a többi vezérlőt. A villogó fények jelzik, hogy a hajtóművek még üzemképesek, de a navigációs rendszernek annyi. Egy másik monitoron látom, hogy a lézerek szintén működnek, bár töltöttségi szintjük alacsony, egy harmadik panelen pedig... Látom, hogy haldoklom!

Elkapom a tekintetem a létfenntartó rendszer kijelzőjéről, és az első kettőre összpontosítok. Kétségbeesetten kutatok emlékeimben és próbálom felidézni a kiképzésemet. A gyakorlatokat, amelyeket Bradbury repülőőrmester vert belénk. Amelyekről azt mondta, hogy egy nap még megmenthetik az életünket – és igaza volt.

Kioldom a hevedereket és kiszabadulok az ülésből. A szűk pilótafülkében bosszantóan akadályoz a súlytalanság, és alig érem el az ülés alját. Itt kellene lennie egy vészhelyzeti szerszámkészletnek, de három napnyi küzdelem után szinte mindannyian kifogytunk a felszerelésből. Szerencsére túléltem az első két hullámot.

Összeszorítom az ökleimet. Nem szabadna ilyenekre gondolnom. Saját magamnak köszönhetően éltem túl eddig.

Iskolai tanárom, Imari kisasszony és gyönyörű mosolya jut eszembe.

„Daniel. Okos fiú vagy. Az lehet belőled, amit csak szeretnél.”

„Élni akarok!”

Űrruhám vastag kesztyűjén keresztül megérzem a szerszámkészletet, majd egy fintor kíséretében megrántom a kioldó szíjat. A doboz pedig kiszabadul. Imari kisasszony most biztos mosolyogna.

A kapcsok felnyílnak, és áttekintem a különböző szerszámokat, mielőtt kiválasztanék egyet. A bal oldali panel csavarjaihoz illesztve az eszköz belső szerkezete működésbe lép. A kesztyűmön keresztül érzem a megnyugtató rezgést.

A pilótafülkében változnak a fények, és jobbra nézve látom, hogy a létfenntartó panel fénye gyászos narancssárgára váltott. Elűzöm az aggodalmat a gondolataimból. A cselekvésre kell koncentrálnom, nem a kétségbeesésre. Ideje visszatérni az élők sorába.

„Élni akarok!”

Hirtelen a szüleim jutnak eszembe. A kertjük az öreg hintával, amely még mindig a fügefán lóg. Meleg ölelésük minden alkalommal, amikor hazatértem a pilótaképzésről. Annyira büszkék arra, amivé váltam, arra, hogy én vagyok azok egyike, akik megvédik a Földet a gazemberektől, kalózoktól... és földönkívüliektől.

A pokolba a Kristallonokkal és a technológiájukkal. Ha nem nyitjuk meg a kaput, nem merészkedünk az űr sötét mélységeibe, hogy mi is a „Galaktikus Panteonjuk” részei lehessünk, akkor ma nem tartanánk itt. Én sem lennék itt, kétségbeesetten próbálva elkerülni a halált, hogy újra küzdhessek az emberiség túléléséért.

A panel végre felnyílik. A bent rekedt füst most kiszökik a vákuumba és egykedvűen lebeg, ahogy felmérem a károkat. Elég jelentősek, és megint érzem feltörni a pánikot, de Bradbury repülőőrmester szavai újra felötlenek bennem.

„Lélegezz, Durand, koncentrálj és lélegezz! Mindig van megoldás.”

E szavak emléke megerősíti az elhatározásomat, és újfent benézek a panelbe, felismerve egyes vezetékeket és áramköröket. Emlékszem, hogyan lehet megkerülni egyeseket, és hogyan lehet kicserélni másokat. Leleményesen megoldom az utolsó problémákat, a szerszámkészlet egy apró eszközét felhasználva összekötök két áramkört.

A visszakötött vezérlőpanel életre kel, és megjelenít egy egyszerű kis üzenetet.

Navigáció üzemkész.

Imari kisasszony biztos örülne, a szüleim büszkék lennének, na és Bradbury repülőőrmester? Látom magam előtt, ahogy a fogpiszkálóját rágcsálva elégedetten felmordul, miközben persze megjegyzi, hogy ezt azért gyorsabban is meg lehetett volna oldani.

„Élni akarok!”

Teljesen felesleges visszarakni a panelt. Sőt, ha később újabb javításokat kellene végeznem, legalább könnyebben hozzáférek majd – a bal oldali műszerek egyébként is csak azt jeleznék, mennyire kicsi tűzerővel rendelkezem. Az ilyen negatív gondolkodásnak pedig itt most nincs helye. Ideje pozitívan hozzáállni és visszatérni a csatába.

Lecsapok a gombra és érzem, ahogy a hajtóművek felélednek. Az ébredő erő megnyugtató rezgését érezve visszacsatolom magam. Betáplálom az új navigációs koordinátákat, ellenőrzöm az útvonalat, és felkészülök a harcra. Balra nézve megpillantom barátnőm, Karen jégbe fagyott fényképét. Gyorsan letörlöm a jégkristályokat, hogy ragyoghassanak a szemei. Ujjamat a sisakomhoz érintem és csókot küldök ajkamról az övére.

Célom, a Föld csupán egy apró kék pötty a sötétség vásznán. Fénypontok táncolnak az őt körülvevő űrhajók között. A Föld orbitális védvonala, az ellenállás utolsó bástyája tartja még vissza a Sibelon söpredéket. Gondolkodás nélkül indítom be a hajtóművelet és vetem viharvert űrhajómat a küzdelembe.

Az ég hirtelen tele van fénnyel, ahogy lézerek és robbanások villannak meg a törmelék minden felületén és legapróbb darabján. Fitos kis vadászgépemmel mélyebbre hatolok a csatába, merészen elhúzok a Sibelon nehézcirkáló lassú, ámde erőteljes ágyúi alatt. Árnyékának takarásából hirtelen lecsapok két gyanútlan Sibelon vadászra.

Szempillantás alatt végük fegyvereim tüzében, csapdába esett kígyóként, hasztalanul tekeregve. A meglepetés erejével ellensúlyozom a lecsökkent tűzerőt. Meghalnak mindazokért, akiket megöltek, az intoleranciájukért, az általuk jelentett veszélyért. Karenért, a szüleimért, Imari kisasszonyért. A pokolba is, még Bradbury őrmesterért is! Semmibe vették könyörgésünket a békéért és megbocsátásért. Megérdemlik, hogy elpusztuljanak.

Egy másik is lohol a sarkamban, így hirtelen felemelem a gépet, sokkal nagyobb terhelésnek kitéve magunkat, mint amit a másik űrhajó vagy pilóta elviselni képes. A nyomás alatt egy másodpercre elsötétül a világ, majd visszaverekszem magam éber állapotba. A képernyőn követem az ellenség jelét, és ahogy próbálja tartani az iramot, igyekszem előre látni minden lépését, egyiket a másik után.

A kommunikációs rendszer recsegve életre kel. Annyira hozzászoktam a csendhez, hogy a parancs hirtelen hangjától megriadok.

„Minden űrhajó a 4-B szektorban! Minden űrhajó a 4-B szektorban! Egy Sibelon bombázó átjutott az orbitális védelmen. Megjelöltük a koordinátáit. Állítsák meg előretörést!”

Kevesen válaszolnak. Rettentő kevesen. A bombázó pályája megjelenik a képernyőmön. Ketten vagyunk, akiknek esélye van elkapni.

„Élni akarok!”

Begyújtom a rakétákat és érzem, ahogy hajóm kilő az új célpont felé. Egy fénycsóva – annak a jele, hogy a másik emberi lény már nincs többé. Már csak én maradtam.

Vadászgépem áttáncol az ellenséges lövések közt, esetlenül kerülgetve a törmelékeket, és a Sibelon bombázó egyre inkább betölti a látómezőt. Nyílik a bombatér, a bombázó felkészül gyilkos terhének ledobására. Az űrhajóm még mindig túl messze van.

Minden csepp energiát kipréselek a hajtóművekből, hogy megpróbáljak lőtávolba érni, de túlságosan lassú vagyok. Az űr zöld színben villog, ahogy kioldódik a bomba és Hawaii felé zuhan a légkörben. Egy pillanatra elakad a lélegzetem.

Bradbury, Imari kisasszony, a szüleim… Karen!

„Azt akarom, hogy éljenek!”

A becsapódás hatalmas. Egy kör alakú hullám söpör végig a Csendes-óceánon, elporlasztva a vizet és mindent, ami az útjába kerül. Óriási gőzfelhők jelzik a pusztítást, ameddig a szem ellát.

Könny csordul ki a szememből, letörölhetetlenül. Kínból vagy haragból, szenvedésből vagy dühből? Már nem számít. Már csak a bosszú marad.

A bombázó raktere még nyitva, és már tudom, mekkora rombolóerőt rejt magában. A Föld a pusztulás szélén áll, és ahogy végigfutok a lehetőségeken, rájövök, hogy egy van... mindössze egy.

Ujjaim a fénysebesség alatti hajtómű gombja felé nyúl. Emlékszem: a lelkemre kötötték, hogy sose használjam közelharcban. Felidézem magamban, ahogy a hinta mellett játszottam a kutyámmal, felidézem Karen szemének csillogását, majd megnyomom a gombot. A többi történelem...

„Ideje meghalni!”

**************​

Rengeteg bátor harcos veszett oda a Háromnapos háborúban, életünket pedig nekik köszönhetjük.

Az Egyesült Földi Erők ugyanakkor szeretné kitüntetni Daniel Durand másodosztályú pilótát a Bátorság érdemrenddel. Önfeláldozása nem csak a Földet mentette meg, de magát az emberiség pusztulását is megakadályozta.

Odaveszett pilótáinktól hamarosan méltó tiszteletadással búcsúzunk.

A Föld nem esett el!

EFE Parancsnokság

​